T. J. Klune: Túl az égszínkék tengeren

Sziasztok! 

A mai bejegyzésben T. J. Klune: Túl az égszínkék tengeren című regényéről olvashattok, amely a Metropolis Media kiadónál jelent meg. A recenziós példányt itt is nagyon szépen köszönöm a kiadónak! :) ❤

Kinek hiányzott már nagyon a Marsyas-sziget és az ott élő csodálatos mágikus teremtmények? :) Ki akart hajnali 6 órakor arra ébredni, hogy egy Calliope nevezetű démoni macska nyalogatja az arcát, miközben egy kis ördögfióka teli torokból üvölti valamelyik rég halott ember zenéjét és egy bizonyos nagyon zöld paca épp tintát lövell a mennyezetre? Nos, kedves olvasó, üdv újra a Marsyas-szigeten! ;)

 

Azon a helyen, ahol szikrázó, kék tenger nyaldossa a forró, fehér tengerparti homokot. Ahol mindig süt a nap és az égen sirályok rikoltanak. Ahol mindig harsányzöld és buja az erdő és színpompás virágok illatoznak a Talia nevű gnóm kislány által gondozott kertekben. Ahol a fák között és a réteken gyerekkacaj száll és csillámporral hinti tele a levegőt a varázslat. Ahol a szeretet feltétel nélküli, az elfogadás és tisztelet alap dolognak számít. Ahol a család az család, nem vérségi kötelék, bőrszín, nemi hovatartozás vagy szexuális orientáció határozza meg azt. 

Egy hely, ahol a tenger és az örömkönnyek sósak, a pavilonban délután elfogyasztott karamellás sütemény mézédes, az emlékek keserűek, de a biztonságérzet és az összetartozás érzése beterít, mint egy puha, meleg takaró. 

A Marsyas-sziget lakói, köztük leginkább Arthur Parnassus és Linus Baker nem igazán tudnak örülni az önfeledt, örömteli hétköznapoknak, ugyanis Arthurt a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium tanúvallomásra hívja a városba, hogy mesélje el, gyermekkorában milyen traumákat okozott neki a kormányzat a kirendelt nevelőjük fegyelmezési módszerei által. A meghallgatás súlyos botrányba torkollik, ugyanis Arthurt továbbra is támadja a Minisztérium és a végén akarata ellenére előcsalogatják belőle a főnixet. Mivel a Minisztérium meg akar róla győződni, hogy a gyerekek jó helyen vannak a sziget árvaházában és Arthur alkalmas személynek bizonyul ahhoz, hogy birtokolja a felügyeleti jogot, újabb ellenőrt küldenek a szigetre Ms. Marblemaw személyében. Miután az ellenőr megérkezik a szigetre, hamarosan elszabadulnak az indulatok, mivel az ellenőr az új lakót, Davidet a falu közepén, mindenki szeme láttára bántalmazza. Az ellenőr mindent megtesz annak érdekében, hogy Arthurtől elvegyék a gyerekeket, legfőképpen az Antikrisztust, Lucyt. Csakhogy egy valamire nem számít: hogy ez a család a végletekig összetart és minden áron megvédik egymást, kiállnak egymásért és a faluban élők is mellettük vannak! És Lucy! Ez a csodálatos gyermek, akinek a fejében pókok vannak, de a szívében önzetlenség, hűség és szeretet! Aki mindig megkérdőjelezi saját magát, pedig annyira egyértelmű, hogy mennyire tud szeretni és törődni másokkal! Egy démontól sem származhat annyi önfeledt boldogság, ami Lucyből árad! Lehet, hogy ő az Antikrisztus, de a történet rávílágít arra a tényre, hogy nem a szüleink vagyunk! Hordozzuk a traumáikat, a jellemük egy részét, a genetikájukat, de végső soron mi döntjük el, hogy milyen emberré válunk. 

"Lucy mindét karját fellendítve táncolt, és boldogan hadart:
– Igen! Ez az! Végre! Tudod, valahányszor meg akarom semmisíteni az egész univerzumot, eszembe jut, hogy az emberek megcsinálták a zenét, és akkor azt gondolom, hogy talán, de csak talán, ti, fura alakok mégiscsak jók vagytok valamire."

Nos, kedves Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium, kösd fel a gatyát, mert nem csak egy főnix tüzével, hanem egy szigettündérrel is szemben találod magad és ha nem vigyázol, könnyen egy kagylóhéj fúródik a koponyádba! :D 

Ennél a könyvnél az ember végig azt érzi, hogy egyre jobban dagad a mellkasa, míg már annyira túlcsordul benne a végtelen hála és szeretet, hogy félő, hogy kipukkad, mint egy léggömb. :D Néha eltűnődöm, hogy fér el ennyi szeretet ezek között a lapok között... Nem akarok szembenézni a kegyetlen valósággal, ebben a buborékban akarok maradni a gyerekekkel. Szívesebben gyűjtenék gombokat Theodore-ral, készítenék reggelit Lucyval, miközben megfordítja a gravitációt, verseket írnék Sallel, fákat ültetnék Phee-vel, a kertben gyomlálnék Talia-val, sima víztükör felett száguldva suhannék Arthurrel és fogócskáznék Daviddel. 

A kötet felhívja a figyelmet arra, hogy emeljük fel a hangunkat a bántalmazás, az elnyomás, a kirekesztés, a rasszizmus és a homofóbia ellen! Ha elég hangosak vagyunk, egyre többen meghallanak minket és a végén egyszer csak egy olyan nap virrad ránk, amelyen mi leszünk a többség. Ha lát valamit, mondjon valamit! A törtenetben ez a mondat a mágikus teremtmények elleni propaganda fő szlogenjeként szerepel. Viszont más szemszögből is megállja a helyét! Ha azt látod, hogy valakit bántanak, igenis tegyél valamit! 

"– Ha az emberek félnek, olyan dolgokat is megtesznek, amiket máskülönben nem. A félelem még arra is ráveheti őket, hogy kicsivel bátrabbak legyenek annál, mint amilyennek hiszik magukat. A félelem nem mindig rossz dolog."

Nagyon fontos gondolatokat fogalmaz meg az író ebben a regényben, amiket érdemes megfontolni, beszélni róla és alkalmazni a mindennapjainkban. A kormány nagyon erőszakosan nyomul, hogy megkaparintsa a gyerekeket, ők mégis emberségesek tudnak maradni és fel tudják venni a kesztyűt úgy is, hogy közben nem jön el a világvége. A könyvben ez sikerült, viszont a köszönetnyilvánításban ugyanazt az agressziót éreztem, mint amit a kormányzat alkalmazott a gyerekekkel szemben. Fel kell szólalni, hallatni a hangunkat, de mindennek van egy határa. Gondolkodjunk el ezen! Ha mi is ugyanolyan eszközöket alkalmazunk a célunk elérése érdekében, különbek vagyunk-e? Ezek a gyerekek bebizonyították, hogy bár kiközösítették és szörnyetegnek nevezték őket, rengeteg jóság lakozik bennük.

Egy kis személyes kitekintés: egyszer, még főiskolás koromban hazafelé utaztam a vonaton, sokat nevettünk utazás közben az osztálytársaimmal. Amikor leszálltam, a kabinunkban utazó hölgy megragadta a karomat és azt mondta: "Minden kornak megvan a maga szépsége, ne veszítsd el a tiéd!" Akkor nem értettem, mire céloz, hiszen nem is ismer...épp meg akartam kérdezni, hogy érti, de egyszerűen eltűnt a sokaságban. :D Azóta viszont sokszor eszembe jut ez a mondat, amikor goromba vagyok másokkal vagy megbántom a szeretteimet. Mindig elszégyellem magam és arra gondolok, hogy úgy kell élnem, ahogyan a hölgy mondta: nem szabad elveszíteni a magamban lévő jóságot, a szikrát, a lángot, ami felemel.

Tehát mire számíts, ha olvasod a Túl az égszínkék tengeren című regényt? Rengeteg tanulásra. Például Lucy és Talia jóvoltából megtudjuk, hogy a méz a méhek hányadéka. Az is kiderül, hogy mi lesz a büntetése annak, aki azt merészeli mondani egy kerti gnómnak, hogy borotválja le a szakállát...

"– Íme, egy vicces tény! – felelte Talia vidáman. – Nem mondhatja meg másoknak, hogyan kéne és nem kéne kinézniük. Mert az durva udvariatlanság. Attól, hogy magának nem tetszik valami, másoknak még tetszhet. Nekem tetszik a külsőm. És, őszintén szólva, azt gondolnám, hogy amilyen bajusza van, kicsit elfogadóbb az olyan lányokkal, akiknek szőr nő a testükön."

Megismerjük Calliope igazán durva oldalát, amikor piszkálják kedvenc játszópajtiját. Sokat kell gyomlálnunk, nehogy Talia előre megásott sírgödrében találjuk magunkat. Sokat fogunk sírni is, na nem úgy, mint David, a jeti, akinek jégcsapok potyognak a szeméből :'D Viszont amikor meglátjuk Linus szül ajándékát, vagy az Arturnek szánt meglepetést, vagy David szobáját, garantálom, hogy szem nem marad szárazon! :D A legdurvábbat a végére hagytam (ami még J. Bone új lemezeinél is nagyobb királyság): Lucy szájából hallani, hogy Apa. :')

"Apa… Lucy így nevezett."

Felülmúlhatatlan érzés! Azt hiszem, itt jött el az a pillanat, amikor telítődtem és kippukadtam, mint az a bizonyos léggömb :D Apropó, Lucy...felmerülhetnek az olvasókban bizonyos kérdések, például, hogy mit keresnek tésztába mártott macskalábnyomok a plafonon, vagy sáremberek az udvaron...:'D 

A tevékenység, amit sokszor megejtünk még, az a repülés lesz, Phee, Arthur és Theodore már profin űzik, de azért Ms. Marblemaw is megtapasztalja, amikor szó szerint berepül a házba Zoé által. És ha már Pheet emlegettem, csodálatos narancsfákat tud növeszteni a semmiből, viszont a narancsok sajnos a gyanútlan vendégeket képen törlik néhanapján. :'D

Összegezve: Komoly témák, amikkel foglalkozni kell, feldolgozandó traumák, de ezen kívül rengeteg móka, kacagás, csínytevés, örömkönnyek és mérhetetlen szeretet, amiről ez a kötet szól.

Szívből ajánlom, csakúgy, mint az összes többi Klune könyvet. :)